A Brexit és Donald Trump győzelmével a tavalyi év meglehetősen felbolygatta a világpolitika eddigi állóvizét, s az emberek nagy része bizakodik, hogy ezek után már nem lehet rosszabb. Holott igen! A 2017-ben tartandó francia elnökválasztás ugyanis jelentős „meglepetést” hozhat, ha Marine Le Pennek és pártjának, a Nemzeti Frontnak sikerül megnyerni a választások mindkét fordulóját.
De tényleg meglepetésnek számítana a populista párt győzelme? Egyesek szerint nem igazán. Így van ezzel a geográfus Christophe Guilluy, aki a tavaly megjelent könyvében, a Le Crépuscule de la France d`en haut-ban (Franciaország alkonya a magasban) vett látleletet a francia társadalomról.
Igaz, Guilluy nem először figyelmezteti az értelmiségi és a politikai elitet, hogy komoly törésvonalak húzódnak meg a francia társadalomban, amelyek bármikor felrobbanhatnak. Így már a 2013-ban megjelent, Fracture francaises-ben (Francia törések) és a 2014-ben kiadott La France périphérique. Comment on a sacrifié les classes populaires-ben (Periférikus Franciaország. Hogyan áldoztuk fel a munkásosztályt) is kongatta a vészharangot.
Guilluy szerint régebben a munkásosztály, s az alsó középosztály mind gazdasági, mind társadalmi, mind politikai értelemben integráns részét képezte a francia társadalomnak, így a nehéz munkakörülmények ellenére is az akkori gazdasági modell részei voltak. Nagy részük az akkori kulturális és politikai központokban, az iparvárosokban élt. Azonban az elmúlt évtizedekben a munkás osztály egyre inkább háttérbe szorult, gazdasági szerepe csökkent, s kiszorultak a nagy városokból. Mindez nem valami összeesküvés eredménye, egyszerűen a szabad piac törvényei miatt már nem volt rájuk szükség, s helyüket átvette a tehetősebb, magasan képzett középosztály, akik – főként a szocialisták számára – az egyik legnagyobb szavazó bázist jelentik. Így a munkás osztály látszólag kivonult a társadalomból.
Sztrájkolnak a munkások a Renault gyárában valamikor az 50-es években. Eltűntek?
De csak látszólag, ugyanis a vidéki kis- és középvárosokban, falvakban, külvárosokban az egykori munkásosztály továbbra is jelen van, igaz valós politikai képviselet nélkül. A helyzetet, s így a munkásosztály kiszolgáltatottság érzését tovább rontja, hogy az eddigi kis- és középvárosok szerepe is kezd egyre inkább háttérbe szorulni. Egyrészről ugyanis az ott lakók elköltöznek magas jövedelem reménybe a nagy városokba, másrészről a csökkenő fogyasztás miatt a városközpontok is kiüresednek, ami rontja a szolgáltatások színvonalát.
Azonban a külvárosokba szoruló, illetve az egyre inkább elszegényedő munkásosztály nemcsak egzisztenciálisan került veszélybe, hanem indentitását is veszélybe érzi. A fokozódó bevándorlás ugyanis azt a képzetet (?) adja a nekik, hogy kisebbségbe kerülnek a saját társadalmukban. Mindezt jól mutatja az Ipsos által végzett közvélemény kutatás is, ami szerint a franciák 70%-a gondolja azt, hogy túl sok a külföldi, míg 60%-a, hogy már nem érzi otthon magát az országában!
Súlyos adatok ezek. Főként akkor, ha a tényeket a francia elit - legyen az politikai, gazdasági vagy értelmiségi - ignorálja, s bárki aki felemeli a szavát a bevándorlás pozitív hatása ellen azt rasszistának bélyegzik meg. De vajon vádolhatjuk a munkásokat rasszizmussal? Ugyan ki az, aki a saját társadalmán belül kisebbségbe akar kerülni?
A szerző London példáján mutatja meg, miképpen szorult ki a fővárosból az munkásosztály, s adta át a helyet a magasan képzett felső középosztály, s a bevándorlók számára. A lakás árak a 2000-es évek eleje óta az egekbe szöktek, eközben a fehér britek száma 2001 és 2011 között 600 ezerrel csökkent, a bevándorlók száma ellenben 1 millióval nőtt. Az egykori munkás negyedek drága, sikkes környékekké váltak. De vajon hova tűntek a munkások? Senki nem tudja, igaz mikor június 23-án népszavazás volt, akkor sokan meglepődtek… A szerző szerint Párizs is hasonló úton indult el.
Belleville, Párizs egykori munkásnegyede, mára már a bobo-k ("francia hipszterek") központja rohamosan növekvő lakásárakkal.
A Brexit sajnálatos eredménye után bizakodni lehetett abban, hogy az elit a fejéhez kap, észreveszi, hogy változás kell. Nem így történt. Az elit összezárt. Anna Hidalgo, párizsi és Sadiq Khan, londoni polgármester közös tárcában tiltakoztak a népszavazás eredménye ellen, melyben piedesztálra emelték a multikulturalizmust, s elítélték a nemzetállamot. Sőt, ha ez nem lenne elég az elit még tovább merészkedett, s egyenesen a korlátozott demokrácia bevezetését vizionálta. Így a metropoliszokban élő fiatal képzett elit szavazata 3, az alkalmazottaké 2, a munkásé 1, a munkanélküli embere szavazata pedig 0,5-öt érne. Ja, és persze a kisnyugdíjas és a vidéki zónákban élő kisembernek nem osztottak lapot, nekik nem lenne szavazati joguk… Ilyen ez az értelmiségi demokrácia…
A munkásosztály és alsó középosztály ignorálásának drága ára van, semmibe vétele a felső középosztály, s az elit részéről kikövezett utat jelent a Nemzeti Frontnak a hatalomba. De hiába minden árulkodó jel, minden figyelmeztetés, s minden katasztrofális kimenetelű népszavazás. Erre talán a legjobb példa Anne Hidalgo, kétséget kizárólag előremutató, de a „szegény” kisembert jelentős mértékben sújtó intézkedése, miszerint Párizsban az öreg autóval, motorral nem lehet behajtani. Mondanom sem kell, hogy nem a francia programozók rohangálnak 20 éves autókkal...
